Mézes-mázas figurákat először kicsi gyerekkoromban láttam Dunaújvárosban, ahol a gyermekéveim nagy részét töltöttem.
Akkortájt még minden vasárnapi ebéd után lesétáltunk az Öreg-hegyen a „Városból” a „Faluba”, - ahol nagyszüleim éltek - hogy meglátogassuk őket. Utunk egy templom előtti téren át vezetett, ahol időnként búcsút tartottak, emlékeim szerint még körhinta is volt, de mézeskalács árus biztosan. A mai napig élénken él emlékeimben a színes stand, ahol az asztalon sorakoztak a színes habrózsákkal díszített tükrös szívek, a pompás paripákon délcegen ülő huszárok, a díszes kardok, és körben, amerre csak nézett a sóvárgó gyermekek szeme, lógtak a színes – sárga és rózsaszín – mézes-korongokból fűzött hosszú nyakláncok.
Szerencsére a hagyomány még ma is él. A mi „Falunkban” ugyan már nem tartanak búcsút, de helyenként még nagyon is él a régi, gyerekszemmel oly vonzó színes sokadalom.
A kézműves mesterek most is teret kapnak, hogy megmutassák és értékesítsék portékáikat, megtaláljuk őket országos hírű rendezvényeken, helyi szervezésű piacokon, olykor betekintést nyerhetünk a míves alkotások készítésébe is.
A mézeskalács-készítés hagyományai igencsak régre nyúlnak hazánkban. Nagyon megörültem, amikor Debrecenben járva, a Déry Múzeumban berendezett kiállításon betekintést nyerhettem e régi mesterség múltjába. Réges-régi ütőfákat láttam, melyeken az idő vasfoga már otthagyta a nyomát, de még így is gyönyörűen kivehető volt az aprólékossággal kifaragott csodaszép minta. Ott voltam a berendezett mézeskalács-készítő műhelyben, és bár már a kiállított mézeskalácsok illata megkopott, az érzés nagyon valós volt.